A középkori emberről néhány dolgot már biztosan tudunk: koszosak, sárosak, tetvesek voltak és bűzlöttek. De tényleg ennyire nem törődtek a tisztasággal? A közhiedelemmel ellentétben azért valójában jobb volt a helyzet… egy kicsit.
Turzai Judit írása
Fontos leszögeznünk, a tisztaság – még a mostani veszélyhelyzeti idők során is – mindenki számára relatív fogalom.
Elődeink is sok figyelmet fordítottak a személyes és környezetük higiéniájára. A rómaiak például közfürdőkbe jártak a személyi higiénia, no meg persze az élvezet kedvéért is.
Ezek a fürdők egészen a középkor végéig megmaradtak. Voltak olyan fürdők, ahová az egész család együtt mehetett, másutt külön mentek a férfiak és a nők. Egyik-másik fürdőben egyáltalán nem a tisztálkodás volt a cél: a férfiak és nők együtt áztatták magukat a hatalmas hordókban, a szolgák pedig hordták nekik az ételt és a bort és mindenki remekül érezte magát. Ezekre azonban idővel az erkölcstelenség bélyege ragadt, ami miatt bezáratták a fürdőket az elbeszélések szerint. A legnyomósabb ok valószínűleg mégis a XVI. században egész Európa szerte dühöngő vérbaj volt.
A következő 2-3 évszázadban az emberek a mi mércénkkel mérve meglehetősen mocskosak voltak. Ennek azonban nem volt különösebb jelentősége, mert valamennyien egyformán ápolatlanok voltak.
A gazdagok a szagukat illatszerekkel nyomták el, a szegények pedig nem törődtek vele, de valamennyiüket élősködők gyötörték.
Lássuk csak, hogyan is ment ez akkoriban
Kasztíliai Izabella királynőhöz hasonlóan a ritkán mosakodó középkori személyiségek példája is ezt a benyomást erősíti. A királynő saját bevallása szerint, csak kétszer fürdött életében: azon a napon, amikor megszületett, és azon, amikor hozzáment Aragóniai Ferdinándhoz. Kétségtelenül igaz lehet, hogy mindenki számára, aki a lakóházak csatornázása és az elektromosság széles körű bevezetése előtt élt – mint a középkori emberek –, még akkor is küzdelmes lett volna a modern higiéniai normákhoz tartani magukat, ha szerették volna.
Izabella lánya is jelentős erőfeszítéseket tett, hogy tiszta legyen. Kasztíliai Johanna olyan gyakran fürdött és mosta a haját, hogy a férje attól tartott, még megbetegszik. Habsburg Fülöp főherceg felesége miatti aggodalma azon a középkori elképzelésen nyugodott, hogy a túl sok mosdás meggyengítheti a testet.
Ettől eltekintve széles körben elfogadott volt, hogy a rendszeres mosdásra szükség van a jó egészség megőrzéséhez, mert az egyrészt eltüntette a látható koszt a testről, másrészt a mosakodás a láthatatlan váladékot, többek között a verejtéket is eltávolította, amiről úgy hitték, hogy az emésztés potenciálisan ártalmas mellékterméke, mert ha nem távolítják el, egészségügyi problémákat okozhat, például bőrbajt és parazitafertőzést.
Ebből következően mind a középkori írások, mind a tanácsadó könyvek tele voltak a megfelelő higiéniára vonatkozó figyelmeztetésekkel. Arra utasították olvasóikat, hogy mossák meg a kezüket, arcukat, szájukat és fejüket minden reggel és a kezüket a nap folyamán többször is, különösen étkezések előtt.
Az elterjedt nézettel ellentétben a középkori orvosok hosszan ecsetelték a fürdőzés előnyeit. Mégis a járványok idején óvatosságra intettek, mert a test felhevülése kitágította a pórusokat, és úgy vélték, emiatt a fürdőházakban könnyen terjed a betegség. Ugyanakkor arról is meg voltak győződve, hogy bizonyos betegségek fürdéssel megelőzhetők és gyógyíthatók, és ezért sokféle bajra írták elő az epekőtől kezdve egészen a búskomorságig. Az éjszakai fürdőzés vagy lábmosás például a közönséges meghűlés népszerű középkori gyógymódja volt.
Vajon a középkori emberek követték az orvosi tanácsokat?
Minden bizonyíték arra utal, hogy a gazdagok rendszeresen mosakodtak, és sok pénzt áldoztak arra, hogy luxusélménnyé tegyék a fürdést – például a hamuból készült szappant drága illóolajokkal helyettesítették.
Pedig a szappan már a kezdetektől fontos tisztálkodószer volt. Már a bibliában több helyen találkozhatunk a szappan szóval, azonban az eredeti helyes szöveg mindenütt növényi eredetű lúgot említ. A rómaiak és a görögök különféle lúgos anyagokkal tisztálkodtak és tisztítottak. Főszerepet vitt a rothadt vizelet, amelynek gyűjtői különféle kiváltságokat élveztek. A szappan tehát eredetileg pomádészerű anyag lehetett. Galenus írásából tudjuk, hogy mint mosószer Krisztus után a 2. században vált használatossá. Általános elterjedését azonban hosszú ideig gátolta magas ára és így csak, mint gyógyszer szerepelt. Helyette inkább az olcsó szappangyökeret használták.
Európában úgy tartják, hogy a németek voltak a szappanfőzés első mesterei. Ezt a feltevést az indokolja, hogy mint erdőségekben lakó népek, számos szappangyártásra alkalmas nyersanyag állott rendelkezésre, elsősorban állati zsírok, továbbá nagy mennyiségű hamu.
Sok háztartásban volt nagy, fából készült, ronggyal bélelt kád, ami fölé néha baldachint is vontak, majd megtöltötték a tűzön megmelegített vízzel. A legszegényebbektől eltekintve mindenkinek volt kéz- és arcmosásra használatos vizeskancsója és mosdótálja.
Nem mindig tisztálkodtak otthon, a városlakók például nyilvános fürdőkbe is elmehettek. A XII. századi Párizsban például legalább 32 nyilvános fürdő volt. A nyár folyamán sok ember mosakodott a folyókban, tavakban és medencékben.
Az orvosok tanácsa szerint a test megmosásával együtt az embereknek a hajukat is meg kellett mosni – mivel az emésztési folyamat melléktermékeként a pára úgymond felemelkedett a test felső részébe. Ennek következtében azt javasolták, hogy a hajat három hetente egyszer kell mosni; ez megnyitja a fejen a pórusokat, és kiereszti a rossz párát a testből. A hajat hamuval és gyógynövényekkel kevert vízzel tisztították, hogy csillogó és jó illatú legyen. A napi fésülködés szintén fontos szerepet játszott, és a hajat néha illatos alkotóelemekből, például rózsasziromból nyert, különleges porokkal hintették be.
Fogápolás
A középkori emberek a foghigiénia fontosságával is tisztában voltak. Felkelés után ajánlatos volt vízzel öblíteni a fogakat, hogy kimossanak mindenféle, az éjszaka során keletkezett lepedéket. Egy korabeli angol orvos azt javasolta, hogy mentát vagy majoránnát tartalmazó porral dörzsöljék a fogukat, de arra is figyelmeztetett, hogy a csípős fűszerek megtámadják a fogakat. Azt is javasolta a pácienseinek, hogy „evés után száraz vászonkendővel szárítsák meg a fogukat…, így nem ragad beléjük az étel, és nem marad bűzös víz a fogak között, hogy megrontsa azokat. A walesiek különösen lelkes fogmosók voltak: Állandóan tisztították a fogukat mogyoróhajtással, aztán vászonkendővel dörzsölték, míg úgy nem csillogott, mint az elefántcsont.
Mosás
Persze a test tisztán tartása csak akkor volt igazán hatékony, ha a ruhákat és az ágyneműt is rendszeresen mosták. A társadalmi hierarchia alján lévő parasztokat leginkább a nélkülözés korlátozta abban, hogy kimossák a ruháikat. Néhány XIV. századi burgundiai faluban például sok embernek szó szerint csak az az egy ruhája volt, amiben fölkelt. Ebben a burgundiak, sajnos, távolról sem voltak egyedül.
A háztartási munka két alapkövetelménye ugyanis a víz és a tűz volt. Évszázadok során mindkettő beszerzése körülményes volt. Azt, amit mi manapság egyszerűen gombnyomásra vagy a csap elfordításával megkapunk, az korábban a háztartási munka fontos részterülete volt. A vizet rendszerint a nő hozta, a háztartás nagyságától függően napjában többször is. Mivel a vízhordás időigényes tevékenység volt, minden munkát, amit csak lehetett a víz mellett végeztek el. Ezért hordták a ruhát a folyó vagy patakpartra mosni, az edényeket egyáltalán nem mosták el és a földes padlót is csak homokkal szórták le. Mivel a mosás rendkívül nehéz munka volt, meglehetősen gyűlölt tevékenységnek számított. Az északi országokban, ahol a víz beszerzése telente szerfelett körülményes volt, a mosandó ruhát általában eltették a tavaszi nagymosás idejére. A tavaszi nagymosás a nők réme volt, általában több napig tartott és senki sem úszta meg reumatikus megbetegedés vagy fagyások nélkül, minthogy órákon keresztül a jéghideg vízben álltak és mosták, öblítették az ágyneműt. A módosabb házaknál gyakrabban tartottak nagymosást, 3-5 hetenként. A mosószer a már korábban említett állatvizelet volt, ami ingyen volt, vagy lúg, amiért azonban fizetni kellett.
A hollandok már a XVI. században keményítették az textilneműt, és ez az eljárás aztán Európa más részére is átterjedt. A hollandok egyébként is híresek voltak tisztaságukról, a megdöbbent franciák „a tisztaság rabjainak” nevezték őket.
Használtak mosásra zsíros tapintatú ásványokat például a szappankövet, kallóföldet, stb. Plinius római enciklopédista ajánlotta mosási célokra először a szappant, melyet szerinte a gallok találtak fel, akik azt a hajuk lúgozására és vörössé tételére használták.
Személyi higiénia
Nyilvánvaló, hogy a piszkos ruhák közismert egészségügyi kockázatai miatt lelkesedtek ennyire – minden nehézség és potenciális veszély ellenére – a frissen mosott ruhadarabokért. A XVII. századig az emberek úgy gondolták, hogy a paraziták spontán módon jönnek létre – vagyis nem petéből fejlődnek, hanem már létező anyagból alakulnak ki, többek között a bőrön és a ruhákon található piszokból.
A paraziták okozta fertőzések feltehetőleg általánosak lehettek, különösen a nagyon szegények körében, de az emberek mindent megtettek, hogy elkerüljék ezeket, és igyekeztek gyógynövényekkel, illetve higiéniával „kezelni” a problémát. Thomas Platter, szegény német diák leírta, micsoda erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon a tetvektől: leszedegette őket az ingéről, mielőtt kimosta volna a ruhadarabot az Odera folyóban.
A középkori társadalomnak csak egy jól beazonosítható csoportja tekintette az élet fontos részének a személyes higiénia hiányát (a tetveket is beleértve): a szélsőségesen istenfélők. Kasztíliai Izabella királynő tartózkodása a fürdéstől a keresztény tradícióval magyarázható, de nem a társadalmi normákat tükrözte, hanem inkább egy nagyon elszánt asszony erőfeszítéseit, hogy ne kényeztesse a testét.
A középkori keresztények számára a test mosdatása a túlzott világiasság bizonyítéka volt. Sienai Katalin itáliai misztikus gyakran sírt, amikor eszébe jutott, serdülőként meggyőzték, hogy mossa az arcát és fésülködjön gyakrabban, hogy vonzó legyen az udvarlók számára. Gyóntatója vigasztalása ellenére meg volt róla győződve, hogy halálos bűnt követett el azzal, hogy engedelmeskedett anyja akaratának, ahelyett, hogy hitét követte volna.
Néhány szent még ennél is tovább ment, és a koszt az aszketizmus egy formájának tekintette – vagyis az egyénnek szenvedést okozó viselkedés az Isten iránti elkötelezettséget demonstrálta, illetve mélyítette el. A személyes higiéniához való viszonyuk nem hanyagságból eredt, hanem szándékosan ártottak maguknak. Árpád-házi Szent Margit például azért nem mosta a haját, hogy kínozzák őt a tetvek.
Hangsúlyozni kell, hogy a kosz nem volt a vallásos rajongás feltétele. Valójában az apátok és a püspökök voltak az elsők, akik a lakhelyükön bevezették a folyó vizet (és a hozzá tartozó mosdó- és toalett-felszerelést.) Egyébként még a leggazdagabb és leghatalmasabb klerikusok is készen álltak, hogy a hitükért piszkosak legyenek, vezeklőruhájukat (és a bennük élő lényeket) ragyogó ruházatuk alá rejtsék.
Thomas Cantilupe, Hereford püspöke szentté avatási perében szolgái azt állították, hogy soha nem fürdött, és ágyneműje és a ruhája több marék tetűt tartalmazott. Amikor Cantilupe ruháit odaadták a szegényeknek, tetvetleníteni kellett azokat: még a jótékonyságra szoruló szegényeknek sem lehetett odaadni a mocskos ruháit. A püspök igyekezete, amivel ezt a tisztátalan életmódot a magáévá tette, azért tett mély benyomást a középkori keresztényekre, mert atipikus volt, és mert kortársai, a nagyon szegényeket is beleértve, ugyanolyan visszataszítónak találták, mint mi.
A középkorban élő emberek legtöbbje talán piszkos volt, és a mi fogalmaink szerint talán bűzlött is – bármennyire is igyekszik az ember, csaknem lehetetlen egy hideg és iszapos folyóban ugyanolyan eredményt elérni, mint a zuhany alatt, illetve egy mosógéppel. Ennek ellenére a középkorban csak kevés ember volt tényleg mocskos, és még ennél is kevesebben akartak piszkosak is maradni.
A cikk forrásai:
Magyar nyelvű BBC History, 2020. áprilisi száma
Kincseskönyv – gyakorlati útmutató (Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1932)
Kaari Utrio: Éva lányai – az Európai nő története (Corvina Kiadó, 1989)