Durucz Péter írása

Azt a feszült állapotot, amit megélünk sokféleképpen nevezhetjük. Talán biológia óráról emlékszik rá, hogy létezik szimpatikus és paraszimpatikus hatás, ami eldönti egyes szervekbe mennyi vér jusson. Szimpatikus hatás esetén az ember „harcra” készül. A veszélyes helyzetben fölösleges funkciókat lelassítja, így abbahagyja az emésztést és a helyett inkább a végtagokra koncentrál. Előkészíti magát az „üss vagy fuss” stratégiára. Ezt a hatást a hormonrendszerünk tartja fent, de az idegrendszerünk indítja el. Mikor meglátjuk az oroszlánt, a feleltetésre készülő tanárt, vagy leállít minket a rendőr egy rutin ellenőrzés kapcsán, akkor ez a folyamat megy bennünk végbe. Felkészülünk, hogy elfussunk az oroszlán elől, „megküzdjünk” a tanárral és jó érdemjegyet kapjunk és már gyűjtjük a fejünkbe a  válaszokat a rendőr kérdéseire.

Mikor lehagytuk az oroszlánt, lefeleltünk matematikából és már a rendőrt is elhagytuk, észrevehetjük magunkon, hogy még mindig feszültek vagyunk. Az izmaink készenléti állapotban vannak, esetleg remegünk, a gondolataink az eset körül járnak, azon dolgoznak. Ennek az oka az előbb említett folyamat, hogy bár az idegrendszer indítja el a védekező reakciót bennünk, de a hormonrendszerünk tartja fenn és a hormonrendszer lassabb működésű. Az idegrendszer számára nagyon fárasztó lenne fenntartani ezt a hatást, ezért van szükség a hormonok segítségére. Egy-egy stresszhelyzet még így is nagyon kimerítő. Viszont a hormonrendszerünk nem tud olyan szépen elkülöníteni, mint az idegrendszer. A fizikai hatások a stresszre mindig azonosak, hiába van ezer féle különböző helyzet, annak a kiértékelése már ismét az agyunk feladata, oda történik a visszacsatolódás. Mikor meglátom a rám várakozó kedvesemet az utca túloldalán, ugyan úgy liftezik a gyomrom, mintha az oroszlánt látnám meg, az várna rám.

A pszichológusok körében létezik egy fogalom az „auralsel”.  Ez a szervezet általános feszültségi állapotát jelenti. Minden ember számára van egy ideális auralsel szint. Ha az ember feszültségi állapota ezt meghaladja, akkor az illető teljesítménye romlik, leblokkol. Hiába tudja az anyagot, amikor kérdezi a tanár, elfelejti. Egy debilizáló szorongás jelenik meg.

Szintén nem hatékony, ha az optimális szint alatt vagyunk. Ekkor a feladat, ami előtt állunk unalmassá válik, rutinszerűvé. Egy unalmas előadáson ülve, hiába tudjuk, hogy figyelnünk kéne, elkalandozik a figyelmünk, vagy olyan tevékenységbe kezdünk, ami elég ingergazdag ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmünket, az optimális szintre jussunk.

Az optimális szint környékén, enyhén meghaladva azt, teljesítünk a legjobban. Ez a futó verseny előtti izgalom, amikor az ember várja, hogy végre indulhasson. Ilyenkor a figyelmünk se nem szűkül be túlzottan, és nem is kalandozik el mindenfelé, ekkor a feladatra vagyunk képesek koncentrálni és így a tőlünk telhető legjobban teljesíteni.

De azt is tudni kell, hogy minden embernél más ez az optimális szint, illetve az alap állapota. Akinek, alacsonyabban van az alapállapota, vagy az optimális szintje magasan, több ingerre van szüksége az életében. Akinél viszont kisebb a különbség a két szint között, kevesebb inger is elég az optimális működéshez. Ugyan azt a stresszhelyzetet éppen ezrét mindenki máshogy éli meg. Vegyünk egy példát, amiben a közönség előtti beszélés az inger. Egy színész számára, a közönség, szükséges is ahhoz, hogy a legjobbat tudja kihozni magából. Míg másoknak, kiállni a közönség elé, olyan félelmetes lehet, hogy leblokkolnának tőle és nem tudnának teljesíteni.

Feladat

A továbbiakban érdemes egy füzetet vagy egy elektronikus dokumentumot használni, amiben a stresszkezeléssel kapcsolatos feladatait tudja vezetni. Ez lesz az ön stressznaplója. Amikor úgy érzi, hogy sok stressz érte, azt írja le a füzetbe, dátum szerint. Szerepeljen benne, hogy mikor és mi váltotta ki , hogyan múlt el.