Amikor eggyé válunk az idővel, amikor nem gondolkodunk, csak élünk a jelen örömében, amikor nem kísért a múlt, és nem nyomaszt a jövő, amikor azt éljük át teljes valónkkal, ami épp itt és most van, talán azt a pillanatot nevezhetjük önfeledtségnek.
Az „itt és most” megélésére mindennél nagyobb szükségünk van most, mert sok héten át éltünk bezárva, elvágva a szeretteinktől és a barátainktól. Szinte csak a bennünket örökösen foglalkoztató gondolatokra, a bennünk élő félelmekre figyeltünk, a reményre, hogy előbb-utóbb vége lesz. Saját magunk voltunk a központban.
Vajon mikor éltük át utoljára az önfeledtséget? Mikor adatott meg az a pillanat, amikor nem kényszerűségből cselekedtünk, nem azért, mert meg kellett tenni, vagy el kellett intézni valamit, hanem egyszerűen azért, mert jólesett, és ez társult ugyanakkor valami kellemes felszabadultsággal? Nem is olyan könnyű felidézni ilyet…
„Itt és most”-ban időlegesen elfelejtünk azt, ami önös, vagyis mindent, ami rólunk szól: az életünkről, a problémáinkról, a dolgainkról, a félelmeinkről, a reményeinkről, a vágyainkról, a jövőnkről és a múltunkról is.
Csak a jelen van a pillanatban, és teljes figyelmünkkel a jelenre koncentrálunk. Ilyen pillanatatok azok, amikor pl. önfeledten figyeled a gyermeked első mosolyát, vagy lépteit. Az összes ilyen pillanatban egy a lényeg: a figyelem saját magunkról átkerül másra.
Vagyis elfelejtjük önmagunkat.
Vagyis legalábbis az énünk egy részét.
Nem figyelünk a bennünk élő félelmekre, reményekre, bennünket örökösen foglalkoztató gondolatokra.
Nem saját magunk vagyunk a központban.
A nyár itt van és az önfeledtség ideje is! A terhek egy része automatikusan lekerül rólunk (hiszen például már nincs iskola). Hogyan legyen önfeledt a nyaralásunk?
Keresse a kihívásokat! Kerülje a megszokottat, a kényelmeset! Éljen másképp, mint a mindennapokban! Ne programokra készüljön, csupán engedje bele magát a pillanatba!